Óvónőt vagy dajkát keresünk!

Óvodánk 2019. szeptemberi kezdéssel vár még egy munkatársat, aki segítené pedagógiai kollégiumunkat a délutánok ellátásában.

Ez a munkatárs lehet óvodapedagógus teljes vagy fél állásban. Ebben az esetben feltétel a felsőfokú óvodapedagógusi végzettség. De lehet dajka is. Minden esetben előnyt jelent a Waldorf-pedagógiai végzettség vagy Waldorf óvodai gyakorlat.

Érdeklődni, jelentkezni Márföldi Erika óvodavezetőnél lehet az alábbi elérhetőségeken:
+36 30 587 3905 (14h után)
jelentkezes.egyfecskek@gmail.com

Szabadság és határok

– Márföldi Erika írása –

A gyermekkor

“A gyermekkor a lényegi dolgokról –
az égi világról és a földiről, a jóságról, a szépségről és az igazságról –
való tanulás időszaka.

A gyermekkor arra való, hogy szeretetet adjunk és kapjunk,
kifejezzük félelmeinket, megismerjük a bizalmat.
Gyermekkorban megengedett a komolyság és a nyugalom,
Szabad nevetéssel és örömmel ünnepelni.
A gyermeknek joga van álmodni, és időre van szüksége, hogy a saját ütemében növekedjék.
Joga van hibázni, és joga van a megbocsátásra.

A gyermeknek segítségre van szüksége, hogy önuralmát kifejleszthesse,
hogy változhasson, hogy legjobb képességei kibontakozhassanak.

A gyermek joga, hogy erőszak és éhezés nélkül éljen.
Joga van az otthonhoz és a védelemre.
Jó szokásokkal és helyes táplálkozással segíteni kell, hogy egészségesen nőhessen fel.

A gyermeknek szüksége van felnőttekre, akiket tisztelhet,
akiknek jó példáját és szerető irányítását követheti.
Tapasztalatok széles skálájára van szüksége – gyengédségre és kedvességre, bátorságra és merészségre,
sőt csintalanságra és fegyelmezetlenségre is.

A gyermeknek időt kell hagynunk az elfogadásra és az adásra,
a hovatartozásra és a részvétre.
Szükséges, hogy egy közösség része, és ugyanakkor önálló személyiség is lehessen.
Szüksége van magán – és társasági életre, pihenésre és játékra,
lustálkodásra és munkára.

Szüksége van az áhítat pillanataira és hogy kíváncsiságát kielégíthesse.
Védelmező korlátok kellenek és szabadság a kreativitásra.
Elvek vezérelte életet kell felmutatnunk neki és meg kell hagynunk szabadságát,
hogy önnön elveit felfedezhesse.
Kapcsolatba kell kerülnie a földdel, az állatokkal, a természettel,
és szüksége van arra, hogy emberi mivoltát kibontakoztassa a közösségben.

A gyermekkor szellemét védelmezni és táplálni kell.
Ez minden ember létének lényegi része,
amit elevenen kell tartani.”

(Alliance for Childhood / Szövetség a Gyermekekért, Egyesített Nemzetközi Munkacsoport, New York, 1999)

Fontos alapkérdés: Kik is a gyerekek? Honnan jönnek a gyerekek?

Életünk nem a földi születéssel kezdődik. A szellemi világból érkezünk. Az első 7 évben a fizikai testet belakjuk, a szellemi feladatunknak megfelelővé alakítjuk. Ekkor a gyermek különböző lénytagjai (a fizikai, éter-, asztrálteste és énje) még nem önállóak, az anyai burok védelmezi. Olyanok, mint egy hagyma, melyről mindig egy-egy héjat, burkot lefejtünk (fizikai burok, éteri burok, asztrális burok), és középen ott nyugszik a gyermek lénye, énje. De elképzelhetőek erőterekként, mely az anyagi minőséget élettel, érzésekkel, vágyakkal és gondolatokkal hatják át. A fizikai születés pillanata a gyermek szellemi lényének első önálló megnyilvánulása ebben az inkarnációban a földön. Az édesanyában egy ősbizalom van a gyermeke iránt, mely nem külsőségen alapul. Például ha probléma van a születés körül vagy utána, akkor a legtöbb, amit egy anya tehet, hogy szeretve tartja a gyermekét, és bízik a gyermek feladatában, az akár az, hogy e fizikai testben nem tud létezni, vagy akár az, hogy küzdelemmel fogadja el e fizikai testet. Ugyanígy ősbizalom hatja át a kisgyermeket, ez építi, ez segíti, hogy bele merjen mozdulni a világba.

A fizikai test egy öröklött anyag. Az első 7 évben az érkező szellemi lény saját magára igazítja, formálja ezt a fizikai testet. Olyan a gyermek, mint egy vergődő kismadár, a szellemi lény igyekszik formálni a fizikai testet, hisz nem találja a helyét, mert a szellemi világban az anyag nem kötötte. Az a kisgyermek, aki rendkívül sok figyelmet igényel, mert testi vagy lelki szinten nem a harmónia tükröződik belőle, az a gyermek erős szellemet hordoz, mely nagyon erősen formálja a kapott anyagot. A nyugtalan, problémával küzdő gyermekek nem a felnőttek vagy társaik mérgesítését tűzték ki célul, csak keresik a testükben önmagukat. A fizikai test egy választott örökség az alakítás küzdelmeivel együtt. A fizikai test formálásának legutolsó mozzanata a fogváltás, mikor a gyermek az utolsó szülőktől kapott anyagot is lecseréli. S bár 7 éves életciklusokról beszélünk, ez a fogváltási folyamat is áthúzódik a második 7 éves szakaszba.

Akiket általában a felnőtt világ “rossz gyerekeknek” titulál, akik nem úgy viselkednek, ahogy elvárnák a felnőttek, személyiség vagy viselkedési problémákat hordozó gyerekekként jelennek meg, ők iszonyatos erővel dolgoznak a fizikai testen, mert nagyon erős a szellemi lényük. Ha a környezet elfogadó és segítő velük, kreatív, aktív felnőttekké válhatnak.

A “jó gyerekek” (szerencsére ritka az ilyen), akik inkább csak ücsörögnek, és csendben elvannak, nem dolgozzák meg a testüket, nem alakítják az öröklött formát a magukéra. Nekik nehéz lesz a világba belehelyezkedni később, mert a szociális létet gyermekként kerülték.

Szocializáció

Az ember egy szociális lény. Minden egyes embernek van szociális élete, még az erősen gondolkodónak is.

A család után az óvodai közösség az első közössége a gyermekeknek, ahol a szocializációjuk megkezdődik. Felnőtt világunkból erős védelmi gátat akarunk építeni a gyerekeink köré, hogy őket ne érje baj. De nem az a cél, hogy a mi gondolkodásunkkal és régi tapasztalatainkkal kívülről alakítsuk őket, hanem hogy segítsük őket, hogy majd kezelni tudják akár a nehézségeket is. Sokszor felnőtt megoldásokat adunk nekik (például hogy osszák meg a játékot – de mi van, ha nem lehet ketté osztani?). Először nagyon nehéz, mivel belépnek az óvodába, és mind ugyanazt akarják, így egymásnak akadályaik.

Az út az, hogy egyszer majd rájönnek, hogy ketten játszani jobb. Ezt mi felnőttek nem tudjuk elérni, megélnie kell ezt a tapasztalást, mely szociális érzést szül, és ez vezeti el őket a másikig. Erre ők maguk fognak ráérezni.

Szabadság/határ

A gyermek szabadsága és határa nem azonos a felnőtt szabadságával és határával.

Az óvónő feladata az, hogy a gyermek szabadságát megtartsa a saját óvónői határain belül, ezen a burkon belül. Az igazi burkot az anya adja, az óvónő a jelenléte által egy lelki-szellemi burkot igyekszik létrehozni, mely a gyermeket biztonsághoz, jó érzésekhez és szociális tanuláshoz vezeti.

Az első 7 évben a gyerekek a cselekvésből értenek, nem a verbalitásból. Cselekvésből, mozdulatokból fognak érzéseket szülni. Például ha egy kisgyermek belerúg egy labdába egyszer, majd még egyszer, és az elgurul. Ez kivált benne egy érzést: egy rossz érzést, mert távol lett tőle, és akkor hisztizik, vagy egy jó érzést, örömöt, hogy de jó, hát utána szaladhatok, és megint utolérem. Ezekből a próbálkozásokból rájön, hogy mire jó a labda.

cselekvés → érzés → akarat

Ugyan ez van az óvodában. A családi életben kialakultak a szabályok, az óvodában is kísérletezik, hogy egy magasabb fejlődési szintre jusson. Konfliktus helyzet: Én szeretnék valamit csinálni, de a másik is ugyanazt szeretné csinálni, így megakadályoz engem ebben. Ami különbözik a családi élettől, hogy itt sok hasonló korú gyermek van, akik hasonló tanulási folyamatban vannak önmagukban, mint társaik. De ez nem eredményezheti, hogy minden játékból a nyugalom érdekében 25 darab kell, hanem oda vezeti őket a helyzet, hogy közösen játszanak, és akkor mindenki részese az egésznek.

A kicsik (3,5-4 évesek) általában egymás mellett játszanak. Vannak, akiknél hosszú idő a közös játszásba belelépni, de ezt csak a gyermekek oldhatják meg, a baráti és szociális térben az óvónő csak segítő lehet. Érezzék, van, aki gondoskodik róluk, van kihez odabújni, segítséget kérhetnek tőle, de nem ő oldja meg a konfliktusokat. Nem a gyermekek fölött álló igazságosztó, hiszen az óvónő sokszor már csak egy végeredményt lát és lecsapódását egy lelki vagy fizikai konfliktusnak.

Vannak gyorsan beszokó gyermekek, akik bizalommal vannak mindenki iránt, kíváncsiak az újra, és az óvoda bevonzza őket. Ezek a gyermekek eljutnak általában oda, hogy ráébrednek a mindennapok ismétlődésére, és hogy jó volt eddig, de elég már. S bár a csoportban jól vannak, reggelente mégis nehezen érkeznek. Az újdonság varázsa már elszállt. Viszont vannak olyan gyermekek is, akik nagyon lassan és kis lépésekben mozdulnak be az óvodai térbe, szemlélődnek, egyedül játszanak, vagy “semmit tesznek”. Felmérik a gyermekeket, az óvónőket, a helyet, a játékokat, mindent, ami az új környezethez tartozik. S ha úgy érzik, már mindent ismernek, akkor egyszer csak varázsütésre tudják, kivel és mit szeretnének játszani, hova szeretnének ülni, és melyik tevékenységhez szaladjanak oda.

A középső (4,5-5 éves) korosztály, akik már egy éve ovisok, általában már beleolvadtak a napi ritmusba, rítusokba, szokásokba. Már képesek ellesni a nagyoktól sok okos és kevésbé építő dolgot egyaránt. Mindent utánoznak, hatalmasakat játszanak, építkeznek. Élvezik a társas létet, barátokat keresnek és kezdenek ragaszkodni egymáshoz.

Az 5 éveseknél is megjelenhet krízis, hiszen az addig jó pajtás nagyovis elkezdi a nagy munkákat, és nem akar már lovacskázni, kacarászni, csak egy kuckóban sutyorogni a többi naggyal. Kiesik abból a térből. Belépnek az új ovisok, és hozzájuk képest viszont már nagynak érzi magát, mert már “mindent tud”, amit az ovisoknak kell. Kevés gyermek bajlódik 5, 5 évesen a kicsikkel. Annál inkább a nagyok, akik a gondoskodás minden formáját ellesték már, hiszen bevonódtak a házimunka apró pillanataiba, és már emlékeznek, milyen volt nekik oviba jönni. Egy határozott kisovis szinte lehengerli a nagyokat, és egy kis ideig mintha vezér lenne a nagyok között. A félénk új gyermekeket pedig azok szokták segíteni az óvodába lépésben, akik éppen olyanok voltak, mint az új óvodások.

Nagyoknál (6 éves) már megjelenik a közös, konstruktív játék. Már mindent tudnak a szokásokról, éppen ezért csibészesen igyekeznek felrúgni azokat, próbálgatva saját erejüket és a pedagógus határait, amiket az óvodában addig képviselt. Azután eljön az iskolaérettség jeleként, hogy először nagyon unatkoznak. Már mindent kipróbáltak, amit lehetett. Rájönnek arra, hogy van valami, ami másra is jó lehet, például építsünk hajót. Elkezdenek tervezni, akár papírt kérnek hozzá, “együtt gondolkodva” játszanak. Megjelenik a konstruktív játék. Ekkor megfordul a felfedezés iránya, és a felnőtt gesztusokat próbálgatják, vagyis:

gondolkodás → érzés → akarat

de persze ez csak csíra jellegű, mintegy előképe a későbbi életnek.

Gondolati erőket ébreszt bennük az, ami körülveszi őket. Terveznek, kitalálnak, és vagy eljutnak a megvalósításig, vagy nem, de már sokat ülnek, és a nagymozgásos játékokat sokszor felváltja az együttes beszélgetés.

A szabad játék fontos, hogy tényleg szabad legyen. Amint a felnőtt belelép, akárcsak a legjobb akarattal is csak egy ötletet ad, az ő felnőtt létével lép bele, vagyis mindenre már a gondolkodás irányából közelít. Ezzel elveszi a lehetőséget a gyermektől, hogy felfedezze azt, ami körülveszi őt, vagyis a cselekvésen keresztül az érzésen át eljusson a maga felfedezéseihez és gondolataihoz.

A szabad játék alatt a legjobb, amit a felnőtt tehet, hogy tevékeny marad, csinálja a maga dolgát, mert ez tettre készteti a gyermeket is. Ezért szoktak a Waldorf óvodákban az óvónők csendben üldögélve horgolni, kötni, a házimunkát végezni, stb. a gyerekek mellett, miközben a figyelmükkel a gyerekeket veszik körül.

Szabadosság

A szabadosság az, amikor a felnőtt (óvónő vagy szülő) nem tudja, hogy mik a gyermekek és a saját határai. Ha nem mutatnak határt a gyermeknek, akkor van a szabadosság. A “mindent lehet” addig érvényes, amíg senki és semmi nem kerül veszélybe. Ez nem csak fizikailag, lelkileg is értendő. A különböző korú gyermekek más-más határokat feszegetnek. A kicsik még a mozdulatokat utánozzák, magukat keresik a világban, hiszen az énszületéssel azt is megélik, hogy “egyedül lettem”. A nagyok viszont a felnőttek szabályait próbálgatják, a belső tartást keresik, az egyenességet. Ráadásul a társas életben saját szabályokat alkotnak. Például: “Ha ezt nem hagyod most abba, akkor nem jöhetsz el majd a születésnapomra!” – igyekeznek ezzel nevelni egymást. Játszmákkal próbálkoznak. A felnőttől viszont elvárják, hogy mindig egyenes, őszinte és következetes legyen, mindamellett melegséget és szeretetet adjon, és humorral kezelje azt, amit oly sokat szigorral tesznek.

“Ha a gyerekek kritizálva élnek,
Megtanulják milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek,
Megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,
Megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,
Megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,
Megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek,
Megtanulnak bizalommal lenni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek,
Megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek,
Megtanulják az igazságot.
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat,
Megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek,
Megtanulják mit jelent a szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megkeresni a szeretetet a világban.”

(Dorothy Law Holtz: Egy élet a kezedben)

Egy 2014. szeptember 25-i szülői esten elhangzott előadás

Első napok az óvodában

– Márföldi Erika írása –

A Waldorf óvodákba érkezés különleges jelentőséggel bír minden család életében. A folyamat mégis óvodánként változik. Hogyan lehetséges ez? Más az óvodai környezet, mások a felnőttek, mások a szokások, a ritmusok, de még a szülői hozzáállás és lehetőség is nagyon szerteágazó az országban. S ez így van jól. Ehhez igazodunk, s persze az óvónői kollégium attitűdjére építjük fel a számunkra működő rendet. Egy képet festünk most le, hogy az Egyfecskék Waldorf Óvodában ez hogyan is történik. Előfordul, hogy valaki év közben érkezik, itt az általános helyzetet olvashatják.

Az Óvodai év mindig nagy izgalommal indul, hiszen a régi óvodások egy része iskolába megy, vagy egyéb okból eltávozik a csoportból, és új társak töltik meg más színekkel a közösséget.

A beszoktatásnál fontos alappillér, hogy befogadássá alakuljon át az ismerkedés, jelezve, hogy a gyermekek egyéni tempóban érkeznek az óvodába. A befogadás kétirányú. Egyrészt az óvodába várjuk örömmel a kis gyermeket, ezáltal megnyitjuk magunkat felé. Ahhoz, hogy ő maga óvodássá váljon, neki is befogadóvá kell lennie arra a térre és azokra az emberekre, akikhez érkezik. Láthatatlan szálak, erők, hangulatok, mozdulatok kötnek lassan össze minket. Nálunk amikor először lép egy kisgyermek a közösségbe, azt még a szülővel együtt teszi, hogy a biztonságos otthoni támaszt minden körülmények között érezze.

Fontos kérésünk a családok felé: bárki szoktatja be a leendő óvodást, egyedül, kistestvér nélkül érkezzen. Egy pici elvonja a figyelmet a szülőtől, vagy az egész csoport a cuki kicsire koncentrál. Pedig most az ismerkedő gyermek a fontos, őt kell hordozni, tartani, óvni, hívni, elengedni.

De ez az ismerkedés általában nem itt kezdődik. A jelentkezés után vendégségbe szoktuk hívni az új családot. Ekkor csak az óvodában dolgozókkal találkoznak, óvodások nélkül. Egy-egy ilyen alkalom segít, hogy képet, érzéseket fogalmazzunk meg egymásról – a pedagógusok egymás között éppen úgy, mint a család majd otthon. Ha ez az első benyomás és a közösség befogadóképessége lehetővé teszi, folytatjuk az ismerkedést. Szerencsés esetben a júniusi utolsó ünnepünkön, a Nyárünnepen vendégeskedhetnek nálunk, látva a zsibongó, önfeledt játékokat, szülői és gyermekközösséget a pedagógusokkal együtt. Majd egy nagy szünet, mint a be- és kilégzés közötti csend, amikor lelkileg készül a család az őszi óvodába lépésre. A gyermek első, igazán szociális próbálkozását akkor teszi meg, amikor egy olyan gyermekközösségbe lép, ahol nem játszóterek vagy játszóházak különböző formájában találkozik gyermekekkel időnként, hanem rendszeres napi ritmussá alakul az óvodába járás szülei nélkül.

Ezt a nagy változást úgy kell segítenünk, hogy a gyermek ne erőszakot éljen meg, hanem vonzerővé váljon az óvoda.

Ezért az első találkozás alkalmával az udvari térben ismerkedik az új gyermek velünk. Ha utána maradna, csatlakozna majd az ebédhez és a meséhez, lehetőséget kap rá. A következő napok rejtik az igazi izgalmakat. A csoportélet már délelőtt is felfedezhető.

Különös jelentőséggel bíró pillanat: a reggeli játékidőbe lépve elköszön szüleitől a nálunk új óvodás, és bátran vagy visszahúzódva, egyedül lép a közösségbe.

A szülőkkel mindig egyénileg egyeztetünk. Tudnunk kell nekünk és a gyermeknek is, hogy mikor tud visszajönni. De az is lehet, hogy az emeleten elvonulva dolgozik, vagy megbízzuk valamilyen háztartási feladattal, bevásárol, elszalad a nagyira hagyott kistestvérért. Ha az ígéret ellenére nincs ott a szülő, a bizalma megrendül, félelmeket alakíthat ki, ám a figyelmünkkel ez megakadályozható.

Az új gyermek határait őhozzá igazítva tágítjuk. Ez a beszoktatás sokszor lassú szakasza. Elfáradnak a rájuk zúduló, hangok, ingerek, hangulatok sokaságától. Így a “minden nap csak egy kicsivel többet bír” és a “hosszan marad oviban” között egyénileg lépegetnek. Ezeket a határokat viszont mindig a felnőttek hozzák, nem a gyermekkel megbeszélve, hanem a jeleit értelmezve a szülők és pedagógusok közösen határozzák meg.

Vannak gyermekek, akik első alkalommal szülőket otthagyva, bátran belépnek a vonzó, más világba, hiszen nagytestvérekkel voltak körülvéve, vagy már családi napközibe, bölcsődébe vagy másik óvodába jártak. Míg néhány kicsi, tényleg a szülői burok védelméből kukucskál és kémleli, hogy miért élvezik az együttlétet a többiek. Van, akinek a reggeli konyhai illatok válnak vonzerővé s van, akinek a játékok újdonsága. Előfordul, hogy túl sok, túl hangos, túl szűk egy ismerkedőnek a csoportszoba. Néha a felnőtt, néha egy másik gyermek lesz a biztos pont.

Ezt mind figyeljük, óvatosan közeledünk, vagy hosszasan kivárunk, miközben tesszük a dolgunkat a már összeszokott gyermekközösséggel.

Ha ezeket átgondolja a szülő, nyilvánvalóvá válik számára, hogy lesznek lassan és lesznek gyorsan óvodássá váló gyermekek. Rendszeresen egyeztetünk az újak szüleivel, hogy tényleg segítők lehessünk és ne leválással kialakított traumát idézzünk elő. Minden jel fontos a gyermektől. Egy otthoni mondat, egy ovis felsírás, egy összebújás, egy másik gyermekhez lépés, az első bizalommal elfogadott falat. Mert tisztelettel fordulunk a gyermek felé, szeretetet ébresztgetünk, és őszinte odafigyelést igyekszünk elérni.

Hiszen egy mérföldkövet tesz most meg. Ha megtanítjuk szavak nélkül, a figyelmünkkel, hogyan születik egy egészséges kapcsolat az egyéniség és a sok más egyéniségből álló közösség között, olyan alapokat kap, mely a következőkben érkező újaknak láthatatlanul tovább adódik, és egész életében egy egészséges közösségkialakítás mintáját fogja hordozni.

A gyermeki világ

– Márföldi Erika írása –

Amikor a kisgyermek a földi világra érkezik, a csillagok magasából és a tér távolából, számára az egész világ egy hatalmas egység. Amit meg kell tanuljon, hogy a fizikai létben ő a test határába szorulva élheti és mutathatja meg vágyait, gondolatait, érzéseit, akaratát. Mekkora feladat ez. Ahogy az óvodába belép, már használja a testét, mint evéshez használjuk a kanalat, de nem érti, mi miért történik. Ez indítja el, hogy keresse a láthatón túlit, azt amit az égi birodalomban megélt, a valós, tiszta, lélekkel, szellemmel áthatott valóságot.

Hát ezt keresi az óvodában is. Mozdul, visszahúzódik, érzelmes lesz, vagy csendes, mert minden megnyilvánulásával beleárad a környezetébe. A vízcsobogásba, kenyérdagasztásba éppúgy, mint az éneklésbe, a mesébe, az elalvásba. Akinek nem megy, az figyel, de nem unatkozik, érezni s valahol mélyen érteni akarja a világot, sőt a világ által önmagát. Mert kíváncsi, nyitott, tiszta, számára a világ jó, s ami nem működik megfelelően, az feszültséget vált ki benne, vagy ellenkezőleg, pajkossá teszi, mint a felfodrozódott patakvíz, mely kövekbe ütközött.

Ilyen egy óvodás, s ilyen minden gyermek. Mi pedig ülünk felnőttként, vagy épp szorgoskodunk közöttük, és csodáljuk a sokszínűségüket, ahogyan a világot felfogják, s visszatükrözik.

Aranyosi Ervin: Álltam a hídon…

Álltam a hídon, s csodáltam a csodát,
ahogy a víz szaladt a nagyvilágon át.
Ahogy kövekhez ért, csilingelt, nevetett,
hangjából kicsendült az érző szeretet.
Lágyan becézte, mi útjába került,
jó szó kísérte mindenütt!

Tudom, hogy messze, egy forrásból eredt,
ami megszülte, mint élő gyermeket.
Engedte futni a nagyvilágba el,
s remélte, életében saját útjára lel,
hogy megtalálja, s megéli vágyait,
amely a szívében lakik.

A patak futott és megerősödött,
élő világot hagyott maga mögött.
Kergette vágya, s élvezte az utat,
hiszen az út az, mi mindent megmutat.
Élvezte minden percét, vidáman dalolt,
a lelkében a forrás hangja szólt.

Épített, rombolt, újat épített,
lét alkotáshoz használt élő hitet,
fel sosem adta, lelkesen dolgozott,
megélte élőn létét, világot alkotott.
Álltam a hídon, s csodáltam a csodát,
ahogy a víz szaladt tovább.