Németh Katalin Sarolta, alapító Waldorf óvónőnk gondolatait olvashatjátok az óvoda alapításával kapcsolatban:

Egy óvoda születésénél bábáskodni teremtő, felelősségteljes és megtisztelő feladat. Egy remek dolog!

Ebben az alapító közösségben lehetek a gyermekek egyik óvónője, akikkel három éves kortól az iskolába lépésig leszünk együtt az Egyfecskék Waldorf Óvodában.

Gyerekek között lenni a világon a legszebb dolog. Nem is munka, hanem hivatás. A Waldorf pedagógiában való elmélyedés pedig életformává válik. Nagy átalakulást eredményez, belső változást!

A Waldorf óvodát egy szigethez hasonlítanám, amit burokként őriz a szülők és a nevelők gondoskodó, óvó szeretete, mint az üvegházi virágokat, akiket fokozatosan lehet csak kitenni a természeti hatásoknak.

A gyermek is, mint a virág, nem régen bújt ki – a csíramagból -, az anyaméhből. Védeni kell az erős külső hatásoktól.

A földi világunkban – ami gyakran terhelő, ijesztő, máskor felszínes, lényegtelen dolgokkal vesz körül bennünket, olykor alaptalan és megtévesztő-, a kisgyerek álmodó létből való ébredésének fokozatosan kell megtörténni.

Az alapokat a valódi emberismeret és a gyerekek valódi természetének megismerése adja. A felnőtt nyugodt derűs itéletmentes, vidám, utánozható jelenléte szükséges ehhez.

Hozzásegítjük őket, hogy a tevékenységek által ismerkedjenek önmagukkal és pajtásaikkal.

Játsszanak szabadon, rajzoljanak, gyurmázzanak, gyúrják és formázzák meg a cipójukat. Próbálják ki magukat szeletelés, terítés, söprögetés közben.

Vigasztaljanak-vigasztalódjanak, figyeljenek egymásra. Próbálkozzanak, szárnyaljon a fantáziájuk. Válhassanak bármivé, utánozzanak bárkit és bármit a játékban. Fúrjanak-faragjanak, törjenek diót. Érezzék biztonságban magukat, akkor vannak jól!

Napi, heti ritmus áramoltatja a mindennapokat. Viszont az időt a szolgálatunkba állítjuk. Mindenre, mindenkire van elegendő idő. A hétköznapok ünnepekben csúcsosodnak ki.

Egy év során a fény útját követjük. Hálával tekintünk a világunkra: ezt mozdulatokkal, imával, fohásszal, énekléssel, mesével fejezzük ki. Köszönjük az életet.

Az óvodába nemcsak a kisgyerekeket vesszük fel, hanem a családot is. Ahol a szülőknek is van lehetőségük egy önmagát nevelő közösséghez tartozni és a maguk individuális útján növekedni.

Végül mesebeli befejezéssel zárom a gondolataimat:

“Aki nem hiszi járjon utána”.