Első napok az óvodában

– Márföldi Erika írása –

A Waldorf óvodákba érkezés különleges jelentőséggel bír minden család életében. A folyamat mégis óvodánként változik. Hogyan lehetséges ez? Más az óvodai környezet, mások a felnőttek, mások a szokások, a ritmusok, de még a szülői hozzáállás és lehetőség is nagyon szerteágazó az országban. S ez így van jól. Ehhez igazodunk, s persze az óvónői kollégium attitűdjére építjük fel a számunkra működő rendet. Egy képet festünk most le, hogy az Egyfecskék Waldorf Óvodában ez hogyan is történik. Előfordul, hogy valaki év közben érkezik, itt az általános helyzetet olvashatják.

Az Óvodai év mindig nagy izgalommal indul, hiszen a régi óvodások egy része iskolába megy, vagy egyéb okból eltávozik a csoportból, és új társak töltik meg más színekkel a közösséget.

A beszoktatásnál fontos alappillér, hogy befogadássá alakuljon át az ismerkedés, jelezve, hogy a gyermekek egyéni tempóban érkeznek az óvodába. A befogadás kétirányú. Egyrészt az óvodába várjuk örömmel a kis gyermeket, ezáltal megnyitjuk magunkat felé. Ahhoz, hogy ő maga óvodássá váljon, neki is befogadóvá kell lennie arra a térre és azokra az emberekre, akikhez érkezik. Láthatatlan szálak, erők, hangulatok, mozdulatok kötnek lassan össze minket. Nálunk amikor először lép egy kisgyermek a közösségbe, azt még a szülővel együtt teszi, hogy a biztonságos otthoni támaszt minden körülmények között érezze.

Fontos kérésünk a családok felé: bárki szoktatja be a leendő óvodást, egyedül, kistestvér nélkül érkezzen. Egy pici elvonja a figyelmet a szülőtől, vagy az egész csoport a cuki kicsire koncentrál. Pedig most az ismerkedő gyermek a fontos, őt kell hordozni, tartani, óvni, hívni, elengedni.

De ez az ismerkedés általában nem itt kezdődik. A jelentkezés után vendégségbe szoktuk hívni az új családot. Ekkor csak az óvodában dolgozókkal találkoznak, óvodások nélkül. Egy-egy ilyen alkalom segít, hogy képet, érzéseket fogalmazzunk meg egymásról – a pedagógusok egymás között éppen úgy, mint a család majd otthon. Ha ez az első benyomás és a közösség befogadóképessége lehetővé teszi, folytatjuk az ismerkedést. Szerencsés esetben a júniusi utolsó ünnepünkön, a Nyárünnepen vendégeskedhetnek nálunk, látva a zsibongó, önfeledt játékokat, szülői és gyermekközösséget a pedagógusokkal együtt. Majd egy nagy szünet, mint a be- és kilégzés közötti csend, amikor lelkileg készül a család az őszi óvodába lépésre. A gyermek első, igazán szociális próbálkozását akkor teszi meg, amikor egy olyan gyermekközösségbe lép, ahol nem játszóterek vagy játszóházak különböző formájában találkozik gyermekekkel időnként, hanem rendszeres napi ritmussá alakul az óvodába járás szülei nélkül.

Ezt a nagy változást úgy kell segítenünk, hogy a gyermek ne erőszakot éljen meg, hanem vonzerővé váljon az óvoda.

Ezért az első találkozás alkalmával az udvari térben ismerkedik az új gyermek velünk. Ha utána maradna, csatlakozna majd az ebédhez és a meséhez, lehetőséget kap rá. A következő napok rejtik az igazi izgalmakat. A csoportélet már délelőtt is felfedezhető.

Különös jelentőséggel bíró pillanat: a reggeli játékidőbe lépve elköszön szüleitől a nálunk új óvodás, és bátran vagy visszahúzódva, egyedül lép a közösségbe.

A szülőkkel mindig egyénileg egyeztetünk. Tudnunk kell nekünk és a gyermeknek is, hogy mikor tud visszajönni. De az is lehet, hogy az emeleten elvonulva dolgozik, vagy megbízzuk valamilyen háztartási feladattal, bevásárol, elszalad a nagyira hagyott kistestvérért. Ha az ígéret ellenére nincs ott a szülő, a bizalma megrendül, félelmeket alakíthat ki, ám a figyelmünkkel ez megakadályozható.

Az új gyermek határait őhozzá igazítva tágítjuk. Ez a beszoktatás sokszor lassú szakasza. Elfáradnak a rájuk zúduló, hangok, ingerek, hangulatok sokaságától. Így a “minden nap csak egy kicsivel többet bír” és a “hosszan marad oviban” között egyénileg lépegetnek. Ezeket a határokat viszont mindig a felnőttek hozzák, nem a gyermekkel megbeszélve, hanem a jeleit értelmezve a szülők és pedagógusok közösen határozzák meg.

Vannak gyermekek, akik első alkalommal szülőket otthagyva, bátran belépnek a vonzó, más világba, hiszen nagytestvérekkel voltak körülvéve, vagy már családi napközibe, bölcsődébe vagy másik óvodába jártak. Míg néhány kicsi, tényleg a szülői burok védelméből kukucskál és kémleli, hogy miért élvezik az együttlétet a többiek. Van, akinek a reggeli konyhai illatok válnak vonzerővé s van, akinek a játékok újdonsága. Előfordul, hogy túl sok, túl hangos, túl szűk egy ismerkedőnek a csoportszoba. Néha a felnőtt, néha egy másik gyermek lesz a biztos pont.

Ezt mind figyeljük, óvatosan közeledünk, vagy hosszasan kivárunk, miközben tesszük a dolgunkat a már összeszokott gyermekközösséggel.

Ha ezeket átgondolja a szülő, nyilvánvalóvá válik számára, hogy lesznek lassan és lesznek gyorsan óvodássá váló gyermekek. Rendszeresen egyeztetünk az újak szüleivel, hogy tényleg segítők lehessünk és ne leválással kialakított traumát idézzünk elő. Minden jel fontos a gyermektől. Egy otthoni mondat, egy ovis felsírás, egy összebújás, egy másik gyermekhez lépés, az első bizalommal elfogadott falat. Mert tisztelettel fordulunk a gyermek felé, szeretetet ébresztgetünk, és őszinte odafigyelést igyekszünk elérni.

Hiszen egy mérföldkövet tesz most meg. Ha megtanítjuk szavak nélkül, a figyelmünkkel, hogyan születik egy egészséges kapcsolat az egyéniség és a sok más egyéniségből álló közösség között, olyan alapokat kap, mely a következőkben érkező újaknak láthatatlanul tovább adódik, és egész életében egy egészséges közösségkialakítás mintáját fogja hordozni.