A világ és az ember kapcsolata a 21. században

Az utóbbi évszázad gyors technikai fejlődése miatt már napi szinten adtak, adnak a hírek kapcsolódási felület kontinensek, kultúrák között. Az egyes népek életében bekövetkezett hirtelen változások gyors egymásutánban, mint dominó, megbolygatták az akár földrészekkel távolabb élők életét. Eddig ez leginkább a gazdasági életben jelentkezett, amelyek a természeti katasztrófák sújtotta területek világgazdasági megingását eredményezték. Jól van ez?

A népek saját kultúrát, saját nemzeti érzületet és világba árasztó egyedi szellemi, tárgyi kincset hordoznak. Oly sokszor vezetett már katasztrófához, hogy egyes kultúrák, népcsoportok beáramlottak más földrészekre, egyéni arculatot mutató és őrző területekre, hogy mindennek birtokába kerülhessenek. Erről szól talán egészen Káintól az emberiség élete. Olyat szeretnénk magunknak, ami a másik emberé, más közösségeké. Igazán nem kíván a kíváncsi hódító részévé válni az újonnan felfedezett területnek, csak elvinni onnan azt, ami megszerezhető. Tovább vinni, mert képes az ember már óriási mennyiségben árut szállítani, bárhol élni, tanulni, majd a megszerzett tudás eredetétől elszakadva más kulturális területekre bevinni valami idegent, s amiből egy morzsányit már megtanult, mert az újdonság.

Lássuk be, milyen balgaság azt gondolni, hogy ehhez az egyes embernek vagy nagyobb társadalmaknak joga van.
Behálóztuk magunkat. Ha megnézünk egy pókhált, csodálattal tekintünk arra a tudásra, amelyet egy aprócska állat létrehoz. Mindezt teszi azért, mert a világban egy területet elfoglal és határt jelez. Ez az én birodalmam. Aki ide belép, vessen magára. Az állatvilágban egészén nyilvánvaló ez a bölcsesség. Mert bár biztosan le tudná vetni a jegesmedve a délebbi területre érve a vastag bundáját, nem megy sehova, mert megvan a saját élettere. A szárazföldön élő állatok és emberek valami miatt egy adott területre születtek. Miért olyan nehéz ezt tudomásul vennünk? Mert a paradicsomi jelenet belénk van égetve. Az élet fájáról nem evett az első emberpár, tehát a kiűzetéssel a halandóság lett tulajdona. A tudás fájáról való tiltott gyümölcs elfogyasztása viszont mégsem adott örök bölcsességet. Inkább sóvárgást. Sóvárgást égettünk az emberi természetbe: az örök élet és a kiapadhatatlan tudás szomját.

Ha megnézzük a háztartásunkat, sok olyan eszközünk, élelmiszerünk van, amihez kultúránknak, fejlett vagy fejletlen társadalmunknak semmi köze nincs. Áttérünk más országok, népek által felfedezett, kidolgozott termékeire, mert azt könnyebb beszállítani, mint a saját tudásunkra hagyatkozva kitalálni és megalkotni azt, ami a mienk.
Ez nem a társadalmak elidegenedéséről szól, hanem arról, hogy a globalizációnak nevezett hálónk felduzzasztott valós és valótlan igényekből fakadó terméktöbbletet, területenként a idegen emberek megjelenése egy országban már nagyobb, mint a saját lakosság, így átformálva mindent, ami az adott népről szól. Újra kérdezem jól van ez így?
Voltak világot megrengető háborúink, ahol területekért, ideákért folyt a vér. Népek, nemzetek semmisültek meg, mert a háborúk elfojtása után hatalmi vezetők vették a bátorságot, hogy egy ország és a benne élő nemzet határait semmibe vegyék, átírják. Ahelyett, hogy a béke pillanatában ránéztek volna a pusztításra és feltették volna a kérdést, hogy mire volt ez jó tulajdonképpen, megérte-e?

Új helyzet alakult ki az utóbbi években. Kultúrák, nemzetek semmisítődnek meg nagyhatalmak erőfitogtatása miatt. Kiűzetnek népek az erősebbek által a saját paradicsomukból. Mégha most lecsupaszítva is írom ezeket a gondolatokat. Ezek az emberek, akik ma migránsnak neveztetnek, hazát vesztettek. Elhagyva a letűnt paradicsomukat új hazát keresnek. De mi van a tarisznyájukban? A nemzeti identitásuk, kultúrájuk, vallásuk, harci edzettségük. Mert azt a háborúk sem vehetik el az egyes embertől, mégha nem is képviselhetik olykor látványosan. Nagyhatalmak teszik semmissé életüket és új otthont keresve nem betagozódni, azt új kultúrát megismerni szeretnének más országokban, földrészeken, hanem a régi életüket, hitüket élni. Rákényszerítve az adott nemzetet, hogy vegye őket tudomásul és hogy mindenképpen elfogadóak legyenek az újonnan érkezővel. S ez újabb nehézséget szül. Hiszen a még egységes nemzetek úgy védik a területeiket, erősen kijelölve a határokat, mint a pók a pókhálóval. Mindegyiknek van létjogosultsága.

Az áramlás és biztonság, a határok megóvása és a korlátok figyelmen kívül hagyása a mai korunk nagy harctere. Ezt mutatja az a változás, hogy átalakult a térhódítás. Elmegyünk, megszerezzük a kultúrájukat, őket ott hagyjuk, de elvisszük, amit értékesnek tartunk. Ez volt évszázadokon, évezredeken át s még ma is zajlik. Párhuzamosan megsemmisítünk nemzeteket, akik ezután elindulnak honfoglalni, hiszen nekik is joguk van az élethez, de őket már nem engedjük be, hiszen nem lakatlan területeket keresnek, mint a pók, ahol addig más nem volt, hanem a könnyebb utat, a már felépítettet akarja meghódítani.
Így tehát minden mozdulatunkkal tördeljük, tönkre tesszük a sajátságainkat és a mások kultúráját, életterét.

Mindez a folyamat még egy új kihívást eredményez. Az adott népek a saját éghajlatuk, növényzetük, állatviláguk által szerzik meg immunitásukat. Ha egy új ember betér hozzájuk, netán együtt él velük, mást hordozva, akkor az új tér adottságaival szemben nincs a szervezetének védekezőrendszere. S nem elég, hogy nem tud megküzdeni a nép betegségeivel, az ő általa hordozott betegségekkel sem tud mit kezdeni a befogadó nép. Mind beteggé válhatnak. Erre fejlesztették ki azokat az oltásokat, amelyek az adott néphez kötődnek. De a betegségek így szétáradnak a világban. S persze ez a gondolatmenet a puszta tényekre alapul.
De a mindezek mögött meghúzódó szellemi tartalom egyre jobban átsüt.

Tiszteletben kellene tartanunk a másik embert, a másik népcsoportot, az ott élő növény és állatvilágot és nem globálisan hozzáférhetővé tenni mindenkinek azt, ami a földgolyó túloldalán van.
Világhálót építettünk az iparral, a kultúrák, az emberek, a népek keveredésével, az állatkertekkel, az élelmiszerek bárhonan bárhova szállításával, tiszteletlenül bánva a magántulajdonnal, a népek értékeivel, sajátosságaival.

A virtuális világháló információt ad a világ túlfeléről, de nem képes elvenni az identitást, bár torzítani képes, nem terjeszt immunrendszereket megsemmisítő betegségeket. Ez mi tesszük, semmibe véve a hovatartozásunkat és mások hovatartozását.
A világjárványok nemcsak az állatok által jelennek meg, hanem a fent említett okok miatt. Ráadásul új kontinenseken más-más arculatot mutatnak.
Mit mutat mindez nekünk? Nem csak azt, hogy a globális gazdaságot társadalmivá kellene alakítani, hanem az iskolák, egyetemek, főiskolák globális hálóját, azaz bárki bárhol tanulhat elvét, a turizmus határokon túli nagyobb jelentőségét a mikrokörnyezetünknél ne értékeljük túl. Tudunk-e egészséges határt húzni a megmaradásunk és a világ megismerési lehetőségi között?

Lássuk meg a lehetőséget ebben az életet fenyegető globális küzdelemben. Lehetőséget kaptunk a családtagjaink értékének újra felfedezésében, a szomszédainkra való figyelemben, a saját magunkból kipréselt, rég elfeledett praktikák újbóli alkalmazásában, a földjeink termővé tételében, azaz az élet valódi, személyes értékének felfedezésben.

Márföldi Erika írása

További írásaink

Advent, karácsony, vízkereszt
A világ és az ember kapcsolata a 21. században
A gyermeki világ
Szabadság és határok